2013. december 31., kedd

II. 01. Kísért a múltad!


Sziasztok!
ELŐSZÖR IS SZERETNÉM FELHÍVNI MINDENKI FIGYELMÉT, HOGY A FEJEZETEKBEN ELŐFORDULATNAK TRÁGÁR KIFEJEZÉSEK, ILLETVE +18-AS JELENETEK. Ezekért NEM vállalok felelősséget!

Hm, a fontos ennyi is lett volna. Remélem, hogy mindenkit meglep majd az első rész:3 Próbáltam jóra írni, és nekem valamiért bejön. Kicsit más az írásmód, olyan könyvet olvastam, amiben így írtak, és gondoltam megpróbálom. (: Még annyit, hogy Zayn itt 21 éves már.
Megpróbáltam a rész 00:00-kor kitenni, remélem, összejött:3 Haha (: 

ZAYN MALIK
2017. 01.14.


- Hmm – morgom, miközben ajkaimat Anabell nyakára tapasztom, és lágyan szívni kezdem puha bőrét. Kezeim megragadják csípőjét, és egyre csak gyorsítok a tempón. Anabell körmei a hátamat szántják, szinte érzem, ahogy majd’ felrobban belülről a vágytól. A lány hirtelen megvonaglik alattam, majd felsikolt, végül elernyed, perceken belül én is követem Őt a csúcsra, majd kihúzom belőle farkamat. Még egyszer végignyalom a nyakán az általam okozott lila foltot, majd vigyorogva lemászom róla, és lehámozom magamról az óvszert. Anabell gyorsan veszi a levegőt, mint akinek légszomja van. Felkapom a földről az eldobott bokszert, majd egy önelégült mosollyal az arcomon magamra rángatom. Anabell felül, és rám szegezi csodálkozástól csillogó szürke tekintetét. 
- Elmehetsz – közlöm vele hidegen, mire ajkai elnyílnak, és egy döbbent „o”-t formáznak, végül pedig zavartan belebújik ruháiba.
- Szemét disznó vagy! – vágja a fejemhez, mielőtt elrohan. Nem értem miről beszél, hiszen szín tisztán a tudtára adtam, hogy csak egy szex lesz, semmi több, mellékesen, meg mondtak már rám csúnyábbat is. Ennyivel nem tudja lerombolni a mérhetetlen önbizalmamat. Imádnak a csajok, túl jó vagyok az ágyban, ez van, és sajnos ezen, senki sem tud változtatni. 
Három hónapja jelentettük be bátyáimmal, hogy a One Direction egy hosszabb szünetre megy, így még több időm maradt a lányokra. Szinte sorban állnak az ajtóm előtt egy kis ingyen dugásért. Néha még számomra is hihetetlen, hogy egy csettintésre feljönnek a lakásunkba, - igen, a fiúkkal közös kecónk van, -, hogy megkeféljem őket.
Persze van bennem annyi, hogy közöljem velük, hogy nem lesz semmi komoly, de néhányuk többet lát a dolgokba némi szórakozásnál. Kinek kéne tartós kapcsolat, amikor naponta jobbnál jobb csajok fordulhatnak meg az ágyában? Nekem ez így tökéletesen megfelel. 
Mosolyogva kapok magamra egy tiszta pólót, majd indulok le a konyhába kajáért. Fél órás kemény szextől megéhezik ám az ember, nem tagadom. Ahogy leérek, kitárom a hűtőt, és valami ehető után kezdek kutatni. Kicsit megborzongok, ahogy a hideg eléri meztelen felsőtestemet, majd kiemelek egy levessel teli tálat, és a pultra helyezem. Leveszek a szekrényből egy mélytányért, hogy beletehessek egy kevés táplálékot, az étel kimerte után a maradékot visszahelyezem eddigi helyére, a tányérom, pedig beteszem a mikroba.
A mikrohullámú sütő csipogással jelzi, hogy a levesem megmelegedett. Benyúlok érte, kiveszem, majd az asztalhoz telepszem, hogy elfogyasszam. 
Nyugodt táplálkozásomat Liam zavarja meg. Kirántja a velem szemben elhelyezkedő széket, és lehuppan rá. Könyökét a falapra teszi, állat kézfejére támasztja és barna íriszeit rám szegezi. Összehúzott szemöldökkel nézek fel rá: előre látom, hogy ismét az életembe való belepofázást tervezi. Két hete azzal baszogat, hogy hagyjak fel az életmódommal, mert nem hozzám méltó. Én csak azt nem vágom, hogy mi a szarért szól bele az életembe? Felnőtt vagyok, elmúltam jó pár éve tizennyolc éves, én dolgom, hogy mit csinálok.
- Ezen a héten a nyolcadik volt, és még csak csütörtök van. Miért jó ez neked? – érdeklődik visszafojtott hangon. Megforgatom a szemem, majd felsóhajtok.
- Hagyjál békén – felelem nyugodtan, majd kanalazom tovább a vacsorám, aztán még hozzáteszem: - Nem vagyok már kisfiú, nem szorulok rád, Liam.
- Nem érdekel Zayn, akkor is el fogom mondani, amit akarok – szögezi le, majd azonnal magyaráz tovább. – Átestél a ló túloldalára. Nem tudom mi ez az egész, de nekem nagyon úgy fest, hogy téged kísért a múltad.
- Mi bajod? – szinte kiköpöm a levest szavai hallatára. – Te be vagy drogozva, hülye gyerek?
- Úgy gondolom, - folytja, mint aki meg sem hallotta előző kérdésem. -, hogy a saját sérelmeidet akarod levezetni ezeken a lányokon, kicsit más formában.
- Mennyi ideig gondolkodtál ezen a kifinomult elméleten tudóskám? – vigyorgok rá, majd ismét megpróbálom folytatni a vacsorám.
- Akkor magyarázd meg, hogy mik az előnyei az életmódodnak! – szólít fel szemöldökét húzogatva. Komolyan kezd az idegeimre menni. Értem én, hogy csak jót akar, vagy mi, de ne, csak hagyjon magamra. Tudom, mit csinálok, nincs szükségem felesleges dadára, nem vagyok már tizenhárom éves.
- Mert jó. Gondolj bele, Liam. Olyan, mintha minden nap újjá születnél, csak jó, és pont. Ennek nincsen miértje, ezt csak csinálni kell, és kész. 
- Akkor miért nem keresel magadnak egy normális lányt, akivel több éven keresztül is csinálhatod?
- Mert így színesebb az életem – rázom meg tenyereimet a levegőben lelkesen, majd táplálkozom tovább. Liam nem szólal meg, csak összehúzott szemöldökkel figyeli, ahogy kiürítem a tányérom. Tudom, hogy szexi vagyok, dehogy ennyire kelljen?
- Most mit nézel? – dőlök hátra székemben, kezeimet keresztezem mellkasomon.
- Csak próbálom megérteni, hogy miért jó az, hogy minden második kurvát felszeded az utcán?
- Nem minden másodikat szedem fel, maximum minden harmadikat, és már elmagyaráztam, hogy ennek nincs miértje.
- Még mindig a saját elméletemet támogatom. Kísért a múltad, és nem tudod magad túltenni rajta.
- Igenis túltettem magam rajta, nem kísért engem semmi, rajtad kívül drága bátyuskám – vágom rá azonnal, mire Liam felpattan, majd megkerüli az asztalt és szinte táncolva ismételgeti:
- Kísért a múltad, Zaynie, kísért, kísért! Tudom, hogy most nem fogod bevallani nekem, mert először magadnak kell, de várom a pillanatot, amikor rájössz, hogy amit csinálsz az természetellenes. Azonban jó éjszakát, kisöcsém – csipkedi meg az arcomat, mint egy tízévesnek, majd mielőtt kimegy, még hozzáfűzi: - Kííííísértetekben gazdag éjszakát.
Bolond, bolond! Biztos, hogy bolond! Sürgősen szólnom kéne egy agyturkásznak, hogy nézze meg a bátyámat, kezd begolyózni szegény. Hiába, állítom, hogy fél éve nem volt nővel. Mióta szakított vele az a Sophia, azóta újra rám szállt. Lehet, hogy szülinapjára meglepem egy gyerekkel, apáskodhatna felette, rólam pedig lepattanna, mert lenne egy új játékszere. Hogy én erre eddig miért nem gondoltam? Milyen jó ötlet! Még a csajokat is vonzaná vele, ugyanis a lányok imádják a kölyköket, nemde?  
- Liamnek igaza van – hoz vissza a jelenbe egy hang. – Tényleg rossz hatással van rá a sok csaj.
- Mi, mi mi? – pislogok nagyokat az előttem álló Harry-re, és Niallre, mire mindketten felvihognak. – Mi ennyire vicces? Hahó! – ugrok fel mérgemben. 
- Jaj, pici Zayne – pacskolja meg a vállamat Niall. – Olyan jó dolgot találtunk ki neked. 
- Miről beszéltek?
Harry „csábítóan” fel-le húzogatja szemöldökét, míg Niall csak ördögien vigyorog rám.
- A holnapi naptól fogva, ide egy lány sem teheti be a lábát. Véget vetünk a jó napoknak! A holnap esti buliban kerítünk neked egy csajt, akivel leélheted az életed – csapja össze a kezeit Harry, majd kihúzza magát és ezer wattos mosollyal az arcán elindul felém. 
Könyörgöm, valaki magyarázza már el, hogy miért ver engem a sors újra, meg újra?!

2013. december 26., csütörtök

II.Prológus


Sziasztok!

 Itt vagyok, újra ebben a blogban! Wow, valami fantasztikus érzés, hogy újra belekezdhetek ebbe. Kellett egy "kis" idő, hogy átgondoljam, mi legyen a második évadban. Feltétlenül nem szükséges, hogy elolvasd az elsőt, hogy ezt is megértsd, de lesz, ahol majd jól jön, hogy ismered az első évad történetét. :) Minden kedves érdeklődőt szívesen látok! Jó olvasást, remélem, hogy örömötöket lelitek majd a blogban! Feliratkozni, olvasni lehet! :)
És akkor a prológus;



Az ember igazán meglepődik, amikor évek elteltével találkozik az új, felnőtt önmagával, és rádöbben, hogy valamit baromira elszúrt. Ekkor felteszi magának a kérdést; vajon a kisgyermek, mely voltam, büszke lenne most rám? A válaszon elgondolkodik, majd kételyek közé esve keresi a kiutat a gödörből, melybe rég beleesett. 
Vannak, kik megkapaszkodnak a szakadék szélén és minden erejüket beleadva kirántják magukat a sötétségből, azonban mindig ott lesz a színvonal alatti oldal, kik feladják, és inkább eldobják az életüket maguktól.
Nem hiába kántálják, hogy egyszer élsz, az egész szövegnek jelentősége van, méghozzá nem is kevés. Nem vesztegetheted el a létedet valamire, melynek értelme egy szál se! Használd ki, hogy élsz, mert ha nem teszed, hamar elszalad az a csöppnyi idő is a fejed fölött, mit neked szántak az égiek! Csak neked, hisz' ne feledd; Ez a Te életed, és Te irányítod! Hiába a sok hülye duma a sorsról, amiben az áll, hogy minden meg van írva előre, s ennek így kell lennie! Badarság! Vedd kezedbe az irányítást, és változtass rajta! Szállj vele szembe, mert TE megteheted!

Második évad...1%|2%|3%|4%|.....|99%|..éééés....

Sziasztok! 

Ismét.
Húúú, nem gondoltam volna, hogy valaha még ebből a blogból fogok jelentkezni. Furcsa, de mégis úgy döntöttem, hogy folytassuk, egy új, szinte már a régitől független történettel. Mivel visszavonhatatlanul "bele vagyok esve" a cuki testvéri kötelékbe, így az marad, viszont az alapsztori más lesz, rettentően más. Lehet sokak meglepődnek majd, az új, "kicsit" más Zaynen, de higgyétek el, jó lesz! Legalábbis én úgy érzem, hogy egész érdekes lesz a folytatás. 
Más téma;
Ha nem olvastad az első évadot, úgy is meg fogod érteni a másodikat, valószínűleg. De lehet jobb, ha azt is legyűröd, mielőtt beleveted magad a másodikba!
Hm, azt hiszem röviden ennyit akartam, úgyhogy hamarosan prológus! Amint befejeztem a Perfect címen futó blogomat, már teszem is a prológust!

Ölel Benneteket újra,
LTP


2013. augusztus 14., szerda

Gondolatok, illetve köszönetnyílvánítás

Sziasztok!

Hihetetlen számomra, hogy elérkeztünk ide... Egy újabb blogomat befejeztem, és szörnyű az üresség, amit érzek. Talán ez volt az a blog számomra, mely meghatározta ezt az évemet. Fogalmam sincs miért, de annyira belopta magát a szívembe, hogy az elmondhatatlan. Tegnap egy fél órán keresztül sirattam. Az epilógus második felét szinte zokogva írtam.
De ugorjunk csak a történet legelejére, oda, ahonnan minden elkezdődött.
Maga a sztori akkor pattant ki a fejemből, mikor ültem a konyhában, és vártam, hogy kivehessem a mikróból a vacsorámat. Úgy gondoltam, miért ne tehetném testvérekké kedvenc énekes pacsirtáimat?
Tudni illik nekem eléggé borús viszonyom van a húgaimmal. Nem, nem szadizom őket, ne értsétek félre, meg semmi utálat, csak rengeteget veszekszünk. Nos, innen jött az "utáljuk ki a legkisebbet" ötlet. Testemben a lelked blogom végeztével azonnal belekezdtem ebbe, hiszen annyira ütős, és kreatívnak hittem, hogy el voltam ájulva magamtól. Később rájöttem, hogy Testemben a lelked az igazán egyedi, és nem ez, de mégis pontosan az ALONE az a blog, mely örökre a kedvencem a sajátjaim közül. Miért? Mert egy velem egy korú fiúról szólt, ki egyedül van... Nekem örökre a szívem egyik kis csücskében lesz a saját magam által megformált kicsi Zaynee. Ezek után nekem már soha nem lesz a nagy felnőtt Zayn Malik, nekem örökre a kicsi Zayn marad.
Fú, annyira hatás alatt vagyok, még mindig, hogy szerintem elég értelmetlen lett az előző kis monológ, no de nem baj. Ilyen is kell...
Most ugranék a köszönetre, amivel leginkább NEKTEK olvasóknak tartozom! Annyira köszönök mindent! Végig mellettem álltatok, olvastatok, és nem hagytatok cserben. Ha kérdés volt válaszoltatok, ha valamire kértelek Titeket megcsináltátok. Nem is kívánhatnék nálatok jobb olvasókat <33
A blog befejeztével 122 olvasó gyűlt össze, és több, mint 36.000 oldalmegjelenítés, ami egy fantasztikus dolog. Túlszárnyaltuk Testemben a lelked nézettségét, emberek! 
Szeretnék mutatni egy kis statisztikát.

Képre kattintva meg lehet tekinteni nagyobba is.
Szerintem ez fantasztikus. Teljesen meg vagyok elégedve az oldalmegjelenítések számával, és a közönséggel is.  Csodálatosak vagytok!
Tartozom egy hatalmas köszönömmel Natalie-nak, amiért kihúzott a szarból tegnap, meg átnézte a részeket párszor. Tartozom egy köszönömmel Zitának, hogy mindig türelmesen végighallgatta a hisztijeimet, és szerencsétlenkedéseimet a fejezetekkel kapcsolatban. Meg ugye a csoportomnak is nagyon köszönöm mindent! Ha Ti nem lennétek, fogalmam sincs mi lenne velem!
És most...
Hivatalosan is kijelentem, az   ALONE   története véget ért.
○518 megjegyzés.
○+36000 oldalmegjelenítés.
○122 olvasó.
○25 fejezet + epilógus
Ennyi lettem volna!
Oh, majdnem elfelejtettem.
Új blogom: Perfect.[katt ide] Sokan kértétek.



Ölel titeket,
L.T.P.~

2013. augusztus 13., kedd

Epilógus ~ Az utolsó felvonás!


Sziasztok! Hú, nem hittem volna, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat, s ennek a történetnek is a végére érünk. Ahogy Natalie mondaná: Minden végzet, valami új kezdete. Nos ebben bizakodva hoztam el Nektek az epilógust! Remélem, hogy tetszeni fog, és hagytok így az utolsó felvonásnál egy utolsó megjegyzést, úgy kereken mindenről:) Nem fogok most itt elkezdeni papolni, hiszen senki sem olvasná el, ezért a köszönetnyílvánítást egy másik bejegyzésben fogom megejteni! Sajnálom az esetleges helyesírási hibákat, tartalmi hibákat, vagy szóismétléseket. Alig láttam a könnyeimtől, amikor írtam...
Jó olvasást! - Annyira rossz, hogy most mondom itt utoljára... - 


Epilógus

ZAYN MALIK
/2013.07.13./

- Zayn! – szólított nevemen egy érdes hang, ezzel kiszakítva engem gondolataim rengetegéből. – Már
mindenhol kerestünk! Mit csinálsz itt egyedül? Három perc és kezdünk – dorgált barátságosan Harry.
Felé kaptam fejemet, s belenéztem a zöld íriszekbe, melyek várakozóan szuggerálták arcomat. Jelentőségteljesen felhúzta szemöldökét, s az ajtó felé intett kobakjával, jelezve, iparkodjak.
Feltápászkodtam eddigi kényelmes helyemről, még egy utolsó pillantást vetettem a nyitott ablakon át a tájra, majd egy apró mosollyal az arcomon Harry után indultam.
- Jé, hát megérkezett az elveszett bárányka – tárta szét karjait Niall, majd egy csíntalan kacsintás kíséretében kiugrott a színpadra.
- Sosem javul meg – kacagott fel Liam, s egy mikrofont nyújtott felém. Ugyan ebben a percben kirántott magával az emelvényre, ezer, sőt százezer tini lány legnagyobb örömére.
  Körbenéztem a hatalmas arénában, s valahogy eszembe jutott a nap, amikor először álltam közönség előtt, s vigyorogva nyugtáztam, mennyit változtam azóta.



- Biztos, hogy nem megyek ki oda! – nyögtem elfúló hangon, mire válaszul csak egy haragos fejrázást kaptam Louis felől.
- Nem fogsz a cél előtt megfutamodni! Ne legyél idióta! – rivallt rám ellenségesen Liam. Ezelőtt sosem láttam még ilyennek. Durván vágta a fejemhez a szavakat, mintha csak tudta volna, hogy a lelkemig hatolnak. 
Különösebben nem haragudtam meg rá az előbb elhangzottak miatt, hiszen tudtam, hogy ideges a fellépés miatt. Ha most jól szerepelünk, megváltozhat az egész életünk, fenekestül felfordulhat minden. Ha négy, vagy legalább három „igent” kapunk, akkor irány a tábor, majd ha ott is vesszük az akadályokat, a következő út az élő show-ba vezet.

De hisz, miért ne vennénk? Együtt bármire képesek vagyunk, tekintve az elmúlt napokat. Megszöktünk édesanyánk elől kisebb bűntudat nélkül, hazudtunk neki, sőt még a büntetését is semmibe vettük. Azért van bőr a képünkön.
- Menj már – lökött meg erőszakosan Harry, méghozzá annyira, hogy szinte beestem a zsűri elé. Zavaromban leporoltam a pólómat, majd ránéztem bátyáimra, kik mögöttem sorakoztak, hogy hitelesen be tudjunk mutatkozni.
- Sziasztok! – nézett végig rajtunk egyenként Nicole, s végül rajtam akadt meg a tekintete. – Mi a nevetek, és honnan jöttetek?
- Harry vagyok – szólalt fel, majd maga után szép sorjában elhadarta a nevünket, s még utoljára szellemesen hozzátette: - Művésznéven mi vagyunk a One Direction.
Érdekes igaz? Milyen ironikus név. Öt testvér, kiknek egy a céljuk, s egy irányba szeretnének haladni. Mennyire megható! Bár igaz lenne, bárcsak ne kellékként lennék itt, s eredetileg is engem szerettek volna hozni. Bárcsak valóban kellenék nekik. Bárcsak igazán szeretnének.
- Nos, hallgatunk benneteket – dörzsölte össze tenyereit Simon Cowell, így kénytelen voltam visszatérni a gyermeki ábrándokból a jelenbe, s a feladatra koncentrálni.
Látszott arcán, hogy érdeklődve vizslat minket, várja azt a pluszt, amiről fogalmam sincs, hogy megvan-e bennünk.
Az ismerős dallam először halkan szólalt fel Liam remek hangjával vegyítve. Annyira kiegészítik egymást, Liam és a zene, mint a lego darabkái.
  Arra eszméltem, hogy a testemet átjárják a mesebeli ütemek, s elveszem a muzsikában. A lábam automatikusan kezdett mozogni, míg a saját részem nem következett. Amikor először kiénekeltem a bizonyos első „Tell me why-t” a hangom cseppet megremegett, de erőt véve magamon mindent beleadva kiénekeltem a tökéletes hangot.
Tapsvihar, eszeveszett ujjongás – talán ezekkel a szavakkal lehetett legjobban körülírni a stúdióban kitörő kavalkádot.
Liam mosolyogva lépett mellém, s karolta át a vállamat balról, míg Louis jobbról tette ugyan ezt. Harry, s Niall egymásba kapaszkodva figyelték a tomboló közönséget, s állva tapsoló Simon Cowellt. Simon állva ujjong nekünk! Történelmi pillanatot éltünk meg – vigyorogtam, mint egy őrült.
- Szerintem szavazzunk egyszerre – bökte ki Louis Walsh, mikor a közönség elcsendesedett, és Simon is visszaereszkedett székébe.
- Egy, kettő, három! – számolt be Nicole, majd egyszerre kiabálták be a szót, mely kiszakított minket unalmas kis világunkból: - Igen!

-       -  Mi van veled ma, öcsi? – röhögött a mikrofonba Louis, mire csak kiöltöttem a nyelvemet rá. Természetesen a Directionerek visítani kezdtek egyszerű kis mozdulatomra, mondjuk melyikre nem?
Mai napig nem tudom megszokni viselkedésüket.
Kimegyek az utcára, s már ellepnek a lányok, egy szabad pillanatom sincs. Néha, érzelmes pillanataimban visszakönyörgöm a múltamat, azokat a csöndes perceket, és nyugalmas délutánokat, amikor egyedül ültem a szobámban, és elmélkedtem, vagy éppen Harry szívatásait tűrtem.
Szó szerint, engem kísért a múltam, hiszen az aranyos leányzók mellett ott vannak az utálók is, melyekből bőven kijutott nekem eddigi létem során.
- Zaynee – bokszolt a vállamba Liam. – Jól vagy?
- Azt hiszem, megvagyok – küldtem felé egy „majd később elmondom” pillantást, majd sóhajtva újra a közönségre szenteltem figyelmemet.
Liam bólintva jelezte, felfogta, hogy nem szeretnék beszélni ország, világ előtt a dolgokról.

***

Már csak egy dal volt hátra a koncertből, ami nem volt más, mint a „What makes you beautiful”, a személyes kedvencem. Életünk első, igazi dala, melyben önálló szólót kaptam bármiféle könyörgés nélkül.
A dalt Liam kezdte, majd a refrénnel Harry folytatta, s ezek után következett az én részem. Vidáman, ezer wattos mosollyal énekeltem végig a szólóm, majd visszapattogtam a színpad hátsó részébe.
 - Köszönjük London! – ordította a mikrofonba Harry a szám végeztével. Libasorban egymás mellett sorakoztunk fel, mint kik jól végezték dolgukat.
Belenéztem a reflektorok vakító fényébe, s újra emlékek hada lepte el elmémet. Sosem voltam igazán sírós típus, de most mégis egy apró, kósza könnycsepp szaladt végig arcomon. Gyorsan letöröltem, nehogy valaki észrevegye, hogy teljesen elérzékenyültem. Gáz, vagy sem, de számomra hihetetlen, hogy itt állok a bátyáimmal egy helységben, s az a sok gyönyörű hölgy, csak miattunk van itt.
Évekkel ezelőtt még csak gondolni sem mertem volna erre, hogy egyszer itt fogok állni.
Fellobban egy örömteli emlék szívemben, s magával ragadott a hév. Az érzelmek hullámvasútjára keveredtem, honnan meglehetősen nehéz kiszállni.
Ajkaimba haraptam, majd mikrofonomat a számhoz emeltem. Beszélni szerettem volna, elmondani mindent, ami nyomja a lelkemet, s a múltban történt. Mosolyogva kiléptem a sorunkból, s lecsiccsentem egy hangfal mellé.
- Szeretnék mondani valamit! – jelentettem be, mire fülsüketítő ordítozás, és lelkes ujjongás támadt. Testvéreimre néztem, majd lehajtott fejjel, szinte suttogva kezdtem bele mondandómba.
- Fogalmam sincs, hogy hogy jön ez most ide, de kötelességemnek érzem elmondani. Szóval... Pár évvel ezelőtt, engem mindenki utált – Nagy levegővétel közepette folytattam. – Nehéz időszak volt az életemben.  Én rengeteg időt töltöttem egyedül. Sokat szenvedtem, de az álmaimat sosem adtam fel. Mindig is azt akartam, hogy szeressenek a testvéreim, én is közéjük tartozzak, s senki ne választhasson szét minket. Látva, hogy mennyire bírták egymást, én azonban magányosan üldögéltem sokszor, s csak bámultam őket. Néztem a játszadozó gyerekeket, ahogy boldogan a barátaikkal ugrálnak, és futkorásznak. Barátokból sem jutott ki nekem elég, habár az utóbbi években megsokszorozódtak. - Fájdalmasan húztam oldalra számat. -  Amikor bekerültünk az x-factorba, mintha egy száguldó teherautóba pottyantam volna bele. Hirtelenjében jött a hírnév, és a sok szeretet – Egy féloldalas mosoly bujkált ajkamon. Tudtam, hogy minden szempár engem figyel, s hallgatja szavaim. – Én szeretnék mindent megköszönni Nektek! – mutattam körbe az arénában. Fényképezőgépek kattanása, illetve videó kamera hangok ütötték meg a fülem. Valószínűleg, holnap már az interneten lesz „vallomásom”. – De legfőbbképp Nektek – fordultam a srácok felé, kik eddig csak hátamat láthatták. Harry, Liam, Louis s Niall megütközve bámultak rám, mintha bolond lennék. Akkor eszméltek csak fel, mikor felálltam, s megindultam feléjük. – Sosem kívánhatnék nálatok jobb testvéreket – Liam fej rázva, indult meg felém, s szinte leterített. Teljes testével rám nehezedett, úgy ölelt át, azonban pillanatokon
belül háromszor annyi súlyt kellett tartanom, hisz a többiek is átkaroltak, s egy puszi landolt az arcomon. Csukott szemmel bújtam bele ölelésükbe, mint egy reménytelen óvodás, ki szeretetre vágyik.

Biztos vagyok benne, hogy a testvéri szeret határtalan, s örök, mely bármekkora akadályt képes áthidalni. Utalva itt a mi példánkra. Egy igen egyszerű magyarázat, hogyan lesz utálatból szeretet. S ez soha nem jött volna létre, ha nem fogunk össze egy közös cél érdekében, s meg nem valósítjuk, méghozzá együtt!

2013. augusztus 7., szerda

25. Lépj a gázra, mielőtt megállít!

Sziasztok!
Patricia Freelove vagyok, -Seres Patrícia- Facebookról ismerős lehetek, fertőzlek titeket hülyeségeimmel Lizmó csoportjában, az ő örömére.
Mivel a Drága Írónőnk gólyatáborban, ezért megkért -na jó, én jelentkeztem- hogy kirakjam a friss részt. Biztosíthatlak benneteket, hogy nagyon- nagyon jó rész lett, mint mindig. :)
Ja, még annyit, hogy vegyetek elő egy 100 -as papírzsepit.

UI.: Úgy gondolom, hogy mivel Lizi táborban van, ezért meg kellene lepnünk, és összekéne hoznunk egy szép számú kommentet. Mivel sokan vagyunk, meg merem kockáztatni, az 50 pipát és megjegyzést. Megtudjuk csinálni? Én kérem, nem Lizi. Azért kérem, hogy örömet okozzunk, neki (: Gyerünk Linzerek!

Jó olvasást, mindkettőnktől! :D

Love ya, Lizi és Patricia F.





ZAYN MALIK  
/2010.06.12.,szerda/
***

 Csak bámultam a semmibe meredten, mint valami élőhalott, figyeltem, ahogy a madarak köröznek az égen, s boldogan csicseregve szállnak messzi vidékre. Kezemben egy levelet tartottam, azt tépkedtem unalmamban. Ismét, egy értelmetlenül eltöltött délután a fámon. A szívemhez nőtt ez az élőlény az évek alatt, itt mindig nyugalom van, kiszakadhatok a hétköznapok zajos valójából. Töprenghetek magamban a nagyvilág szokványos történésein, miközben figyelhetem a vidám fecskéket, akik kedvükre repkedhetnek az égszínkék égbolton.
Ismét egy mély, fájdalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mint mindig az elmúlt hét alatt, amikor újra, meg újra lejátszottam a fejemben, édesanyánkkal való vitát, illetve a ránk szabott büntetést. 
Holnap után lenne a meghallgatás, ahova már csak epekedhetünk. Jobban mondva, csak epekedhetnek, engem csak magával sodortak, és belevittek volna a jóba. 
Sajnálom a testvéreimet azért… Harry eltorzult arca, Liam megsemmisül tekintete, Niall értetlen fejcsóválása, s végül Louis mérges ábrázata. Lou, s Niall miattunk szívnak, miattunk kell felhagyniuk az álmaikkal, és beletörődni, hogy „igen, ezek az Istentelenek ezt is tönkretették”. Érdekes módon Niall nem volt paprikás, megértette, és elfogadta. Nem volt mérges Harryre, Liamre, se rám – ami elég nagy szó. 
Volt időm elgondolkodni szőke bátyámon, s rájönni, hogy Niall egyáltalán nem olyan, amilyennek ismertem. Egy rendes, kedves, és megértő fiú, aki soha nem lenne képes kimutatni az érzéseit, még akkor sem, ha rettentően össze van törve.
 - Zayn! – szakította félbe elmélkedésemet egy ismerős hang.
Tekintetemet a fa alatt álló Niallre kaptam, ki világos tincsei közé túrva, tenyerével napellenzőt tartva magának méregetette fán csücsülő alakom. Mintha meghallotta volna gondolatmenetemet. Hihetetlen!
- Mi az? – kérdeztem vissza barátságos hangnemben. 
- Harry beszélni szeretne velünk. Azt mondja, életbevágó! Gondoltam szólok! Találkozó húsz másodperc múlva nála!  – mosolyodott el, majd kezével intett egyet, s elkocogott a ház ajtaja felé. De kis szellemes valaki! 
Hümmögve másztam vissza „bunkerembe”, onnan pedig kirontva sürgősen Harry szobájába szaladtam a bejáratot rendesen becsapva magam után.
 - Üldöznek? – húzta fel vastag szemöldökét Liam.
- Ja, nem, csak időn belül akartam maradni – rántottam meg vállamat, majd a fal mentén lecsúszva foglaltam helyet egy szennyes kupacon.
- Miről beszélsz?
- Niall azt mondta, húsz másodpercem van – tártam szét karjaimat, hogy megerősítsem mondandómat.
- Ez hülye – nevetett fel Louis.
- És merre is van ez a bizonyos hülye? – érdeklődött kezeit dörzsölgetve Harold.
- Szerintem anyu befogta.
- Nem, még nem fogtak be – tárult ki barna faszerkezet, s jelent meg Niall kezében egy tálca gyümölccsel. – Anyu szó szerint rám tukmálta, hogy osszam szét, mert ránk fér a fogyókúra – emelte meg a tálcát, majd letette Harry éjjeli szekrényére. Míg Niall a „gyümölcsös tállal” kötötte le a figyelmét, Harry kulcsra zárta ajtaját, hogy még véletlenül se törjön ránk édesanyánk, ki szerintem már kezd beleőrülni a munkájába. Mi ez a fogyózás nála? Értem én, hogy magának jó alakot akar, de szerintem mi tökéletes testsúlyban vagyunk.
- Anyu szerintem lassan belebetegszik ebbe. Kivett egy kis szabadságot, erre egész nap takarít, ahelyett, hogy pihenne. Aggódom érte – rágcsálta ajkait Liam. Tipikus. Lassan már az anyja felett is apáskodni szeretne, bár ez egy remek tulajdonság. Egyszer remek apa lesz belőle az száz.
- Most megfogsz erőszakolni minket, vagy minek zártad be? – tágultak ki Louis pupillái Harry mozdulatára.
- Ő, nem valószínű – felelt göndör bátyám, majd az ágyán tökörülésben helyezte magát kényelembe. – Fú, nem tervezem sokáig húzni, ezért azonnal a tárgyra térek.
- Hajrá – vágott a szavába Niall.
- Ha engednéd, hogy végigmondjam! 
- Bocs! Bocs, hogy élek. – Erre Harry csak megforgatta zöld szemeit, majd újra ömleni kezdtek belőle a szavak:
- Először is szeretnék bocsánatot kérni. Elbasztam, tudom. 
- Vigyázz a szádra, öcsi! – vágott Harry fürtös fejéhez Liam egy alsónadrágot, mire Harry orrlyukai kitágultak, talán egy vérszomjad bikához tudtam volna hasonlítani ezzel a kinézetével.
 - Had mondja már! – csapott a firkás íróasztalra Louis, majd a görgős széken közelebb gurult az ágyhoz.
- Szóval ott tartottam, hogy elnézést akartam kérni Zayn. Ne haragudj, hogy így beárultalak, de nem tehettem mást.
- Hagyjuk. Nem haragszom... – Egy pillantás erejéig ránéztem, majd vissza a földre. - annyira.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. Majd kiengesztellek. 
- Alig várom.
- Kuss, most én dumálok! – Durván vágta hozzám a szavait.
-  Jézus, az ablakon nem akarsz kidobni?
- Kiesel Te magadtól is – kacagott fel szarkasztikus kérdésemen, majd folytatta. – Szerintem ezt a büntetést nem is a rosszaságaink miatt kaptuk. Egyszerűen csak nem bírják elviselni, hogy önállósulni akarunk.
- Ezt honnan veszed? – Niall ismét belekotyogott.
- Ezt gondolom, Niall. Lehet nem igaz, ez az én személyes véleményem – bólogatott nagyban, majd beletúrt a hajába. Családi szokás ismét előbújt belőle.
- Oké, na, tovább – sürgette Niall.
- Elhatároztam, hogy nem fogjuk eldobni ezt a lehetőséget. Egyszer elkezdtük, akkor be is fejezzük! Nem azért gyakoroltuk ki a belünket is, hogy feladjuk. Csak a gyengék adják fel. Ha törik, ha szakad, mi eljutunk abba a műsorba, és szerepelni fogunk. Gondoskodom róla – Hangja a mondat végére suttogásba fulladt. – Én nagyon szeretném ezt, és ismerlek már annyira Titeket, hogy tudjam, nektek is egy törés volt, amikor anyu megtiltotta.
- Persze, hogy szeretnénk – csillantak fel Liam barna íriszei, s boldogan pásztázta körbe a helységet.
- Ideje megvalósítani az elképzeléseinket. Nem fognak az utunkba állni némi kis büntetéssel! - szónokolt Harry.
- És ezt, hogy gondoltad, Hazz? – lelkesedett Lou.
- Elszökünk, még ma – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Anyuci a reggel folyamán azt mondta, ma átmegy a szomszédba a barátnőjéhez, és együtt fognak valami recepten ügyködni. Akkor jön el a mi időnk! Anyu elmegy, mi pedig kipakolunk a kocsiba, és már úton is vagyunk London felé.
- És mégis miből? – tettem fel a következő kérdést.
- Nekem van megtakarított pénzem – villantott egy ezer wattos mosolyt Niall.
- Nekem meg bankszámlám, ahogy neki is – bökött Louis komoran Liam felé, ki csak egy aranyos mosoly kíséretében bólintott.
- Oké, de egy jó ideje nem is gyakoroltunk. Nem is tudom a dalt – haraptam el a mondatom végét.
- Akkor irány magolni! Senki sem akadályoz meg benne.
- Tuti nem.
- De Zayn, mész! – körzött az ujjával a levegőben Louis.
- Na álljon meg a menet! Elvileg én teszek itt szívességet nektek!
- Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk – fordult felém Liam kobakját kicsit oldalra döntve.
- Ezt meg hogy érted?
- Azt hittük, Te is szeretnéd. 
- Nem arról van szó, hogy nem, de még hozzá kell szoknom a kialakult helyzethez, oké? – néztem bele egyenként a különböző színű szempárokba.
- Jó – jött az egységes válasz.
- Szerintem amúgy tudod Te a szöveget, csak kéreted magad – csapta össze a tenyereit Liam.
- Elég ebből! Zayn rengeteg időd lesz az út alatt gyakorolni a szöveget. Kiírtam cédére a dalt, minden oké lesz. Majd felváltva vezetnek a srácok, és odafelé végig énekelünk.
- Amúgy ütős ötlet – szökkent Harry mellé Niall, s lepacsiztak. Megmosolyogtatott a tény, hogy Harold végre valami értelmessel rukkolt elő. Már értem min filózott annyira elmélyülten mindig ebéd közben.
- Mostantól kódokban beszélünk, hogy még csak a lebukás veszélye se fenyegessen. Amikor azt kiáltom „rohamra” akkor mindenki rohan a kocsihoz a bőröndjével. Ha azt üvöltöm „narancs” akkor anyu a közelben van, és azonnal el kell dugni a bőröndöt. Egyenként fogunk bevonulni az elkövetkezendő egy órában mindenkihez, és segítünk neki pakolni. Én leszek aki mindig őrködik. És most, gyerünk – ugrott fel Harry, s rántotta elő bőröndjét. – Liam megtennéd, hogy figyelsz?
- Aha – surrant ki bátyám az ajtón, résnyire nyitva hagyva azt. Harry szélsebesen rángatta ki a ruháit a szekrényből, s dobálta bele a bőröndbe őket.  
Nevetve figyeltem műveletét, ugyanis vicces látványt nyújtott egy szaladgáló Harold az ágy és a szekrény között. 
Azonban a jelenet már nem volt annyira poénos, mikor én rohangáltam, és kapkodtam a saját kuckómban, s ők röhögtek én rajtam.
 - Narancs! – ordított Harry. – Narancs, amit úgy szeretek! Ugye Te is anyuci?
Liammel összenéztünk, s egyszerre pattantunk, hogy bedobjuk a bőröndömet az ágy alá.
- Mi folyik ott bent?
- A csap – improvizált Harry, mire Louisból egy eszeveszett, sírós hahotázás tört elő.
- Louis? Mit műveltek?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve siettem a szekrényemhez, és húztam elő egy rajzlapot, és egy ceruzát, majd alátétnek, hogy legyen min rajzolni egy vastag könyvet. Bal kezembe fogtam a cuccokat, míg a jobbal Liamet az ágyamra löktem.
- Ülj modellt! – suttogtam neki hadarva. Hátráltam pár lépést, majd rajzolni kezdtem. Gyorsan megrajzoltam a fejformát, majd a szemeket, hogy hihető magyarázattal rukkoljunk elő.
- Bemegyek! – Ekkor tört be anyu, majd tekintetével körbejárta a szobám.
- Rajzolunk – feleltem csöndesen. – Most épp Liam a modellem.
- Ó, legalább valami értelmeset is műveltek – csapta össze tenyereit. – Nos fiúkáim, én most távozom, estefelé jövök. Jók legyetek – lehelt Niall arcára egy puszit, és összeborzolta a hajamat.
- Szia, anyuci! – simította meg a vállát Harry, s mosolyogva figyelte, hogy miként hagyja el az emeletet, majd a házat. - Zayn, bepakoltál?
- Te nem is rajzolsz rosszul! – tépte ki kezeim közül a „gyorsrajzot” Niall.
- Kit érdekel most, hogy rajzol? Hm, tényleg nem lett rossz – villant meg Harry szeme, majd szélsebesen kirontott a szobából.

***

- Mindenki betette a csomagját? – tette fel Harry ugyan azt a kérdést, már vagy hatodjára.
- Be! – Kórusban feleltünk az ismételten elhangzott kérdésre.
- Akkor indulás! – csettintett egyet, majd egy göndröcskés vigyor kíséretében beült az anyósülésre. Liam vezetett, míg én, Louis, és Niall hátul ültünk. 
A motor felzúgott, de abban a pillanatban, amikor Liam a sebváltóra tette a kezét, egy arrogáns ordítás hangzott fel.
 - Gyerekek! Hova mentek? – futott a gépjármű felé anyu, kicsit sem barátságos ábrázattal.
- Lépj a gázra, mielőtt megállít! – Liam nem habozott, erősen rányomott a pedálra, az autónk pedig kerék csikorgatva maga mögött hagyta az otthonunkat.
 

2013. augusztus 1., csütörtök

24. Ez nem igazság!

Sziasztok! Fú, nos megérkeztem pár nap kihagyás után az új résszel. A helyzet a következő: jövőhéten (aug.5-től 11-ig) táborban leszek, így a héten SZERDÁN lesz csak egy darab friss rész, ami Dóri fog kitenni, ugyanis megkértem rá, hogy legyen ennyire kedves, és tegye közzé az általam előre megírt fejezetet.
Öh, bocsi, a sok képért a fejezetben, de annyira beleillettek - szerintem -, hogy nem hagyhattam ki őket.:) Köszönöm az aranyos megjegyzéseket, és a 106 feliratkozót, ez rengeteg! :o

ZAYN MALIK

Sajnos, már túlzottan is biztos vagyok benne, hogy Harry egy megtestesült idióta. Bevédem mindet anyu előtt, erre mit csinál? Elárulja az ablakos témát. Ha fizikai fájdalmat okozna az idióta magaviselet, már eltemettük volna, állítom.
Lassan eljön az az idő, hogy nekiesem, és ha nem szednek le róla, kiszedem a fogsorát. 
Agyamat eltompította a Harold iránt érzett harag, kezeimet ökölbe szorítottam, s mély levegővételekkel próbáltam úrrá lenni, lassan remegő testemen.
Harryvel találkozott a tekintetünk, szúrós szemekkel meredtem a göndörre, mire Ő egy sajnálkozó pillantást vetett rám, majd anyu felé fordult, hogy megválaszolja kérdését.
- Nem én löktem ki, magától billent le – idézte anyu felé szavait Harry, majd fejét leszegte. 
- És mégis mit művelt Zayn a nyitott ablaknál?– érdeklődött anyu, majd kezeit a vállamra helyezve mögém lépett.  - Harold nekem ne merj hazudni! 
Megpróbáltam ellazítani a feszültségtől szinte megkövült vállaimat, de nem sikerült. Csak álltam, mint egy kőszobor egy tér közepén.
- Cigizett – felelt egy szóban. Harry egy bocsánatkérő pillantást vetett felém, mint ki megbánta előbb elhangzott szavait.  Elárult. 
Most vesztette el azt a csöppnyi bizalmat is, melyet felé éreztem.  Idegesen markoltam meg hosszú pólómnak az alját, s gyűrögetni kezdtem, hátha sikerül levezetnek vele a feszültséget. Legszívesebben a falba verném a fejemet, esetleg törnék, zúznák.
- Igaz ez kisfiam? – rántott egyet vállamon anyu, mire megpördültem tengelyem körül, s egyenesen a villogó tengerkék szempárral találtam szembe magamat. Nagyon nyelve bólintottam egyet, jelezve, Harry igazat mond.
- Csalódtam benned – jelentette ki egyszerűen. Arca elkomorult, eddig izgalomtól csillogó szeme, a bánattól izzott tovább.  – Ahogy benned is – emelte meg édesanyánk a kezét, s mutatott az asztal felé. Megfordultam, hogy lássam, ki a következő áldozat, de lesújtva tapasztaltam, hogy nem az, akire számítottam.
Liam kikerekedett szemekkel hőkölt hátra, tenyerét védekezésül maga mellé emelte, arca döbbenetet tükrözött.
- Nem az Ő hibája – mondtam azonnal kétségbeesetten. Liam az egyetlen, akinek nem akarom, hogy baja essen, az én elkúrt életem miatt. Nem szenvedhet Ő helyettem, én voltam a hunyó, én viszem el a balhét, ahogy mindig életem során.
- De igen, az övé is. Megkértem, hogy vegye el tőled a cigarettát, de mint hallhattam nem tette meg. Miféle dohányt adtál Te oda nekem? -  Anyu kikerülve engem Liamhez lépdelt, majd az asztalra tenyerelve beszélt tovább hozzá. – Liam, benned is feltétel nélkül megbíztam. Azt hittem, vagy már annyira érett, hogy felfogd, az öcséd nem teheti tönkre az életét ilyen fiatalon. Erre Te mellé állsz? Van pofád még falazni is neki? Ha megtudom, hogy Te vetted neki, bármikor is a káros szert, esküszöm, kidoblak a házból.
- Ezt nem csinálhatod! – rohantam fejvesztve anyuhoz, s karját elkapva rántottam meg. – Liam semmiről sem tehet – kiabáltam a képébe, mint egy arrogáns barom.
- De igenis tehet! – folytatta már ordibálva. – Gyerek vagy, Zayn! Egy gyereknek nem szabad cigarettáznia, káros a szervezetedre! El tudom képzelni, mit csinált még veled ez a bolond – rázta meg a fejét végül, s Liamre sandított, ki lehajtott fejjel, búsan üldögélt a széken.
- Egyszer! – szólalt meg Liam suttogva – Egyszer vettem neki.
- Csak gratulálni tudok srácok! – Anyu kobakját nemlegesen rázva hagyta el a konyhát, de még visszaszólt egy utolsó szó erejéig. – Apátokkal megbeszélem a büntetéseteket, addig is, merem ajánlani, hogy ne kerüljetek a közelembe. Soha nem csalódtam még ekkorát senkiben, mint most bennetek.
Louis, és Niall csak kapkodták a fejüket az események alatt. Konkrétan az állukat kaparták fel a padlóról, mikor anyánk elviharzott. 
- Kurvára imádok ebben az elbaszott családban élni – morogtam az orrom alatt, karjaimat összefontam a mellkasomon, s bátyáimra kukkantottam fél szemmel. Liam a barna faasztal sarkát szorongatta, míg Harry elgondolkodva meredt a semmibe. Louis, s Niall meg csak álltak, mint a lovak a az istállóban. 
- Ahogy mondod, csak a kurva szót kihagytam volna a mondatból – beszélt Liam halk hangon. Elkeseredett arcán a megbánás jelei tükröződtek, szerintem félt, hogy anyu valóban kiteszi a szűrét.
- Úgy sem raknak ki – pacskolta meg Harry Liam vállát együtt érzően, mintha a gondolataimban olvasott volna. 
- Szerintem ezek után kussolj el – köptem a szavakat, mintha szitkozódnék, talán túlságosan is felbátorodva, a még bennem lévő adrenalintól.
- Neked meg mi bajod?
- Hogy mi bajom? Egy kétszínű áruló vagy. Még volt pofád a testvériségről papolni nekem. Köszönjük Harry – oktattam ki, mintha Ő lenne a kisebb, s különleges hatalmam lenne felette. Sértődötten elviharoztam a szobámba, azonban ott, ismét anyámmal találkoztam, ki éppen a szobát forgatta fel. 
Szemeim hatalmasra kerekedtek a látványtól, ugyanis hogy jön Ő ahhoz, hogy nálam kutakodjon?
- Ha elmondod, mit keresel, odaadom – szólaltam fel fojtott hangon, s vonakodva léptem az éjjeliszekrényemhez. Anyu ijedten kapta a kobakját felém, majd kiegyenesedve, kezeit csípőjére szorította, s úgy bámult le rám.
- Kérem a dohányt.
Zavartan húztam ki az éjjeliszekrényemet, s emeltem ki belőle az öngyújtót, meg a maradék cigimet, ezután anya kezébe nyomtam, had legyen boldog. 
- Szégyelld magad, kisfiam! – pirított rám ismét, majd kirontott az ajtón, mint valami dühös oroszlán.
Szem forgatva nyúltam a zsebemhez, és húztam ki belőle az utolsó szál cigarettámat, hogy utoljára elszívhassam a káros szenvedélyt okozó szert.  Mosolyogva lépkedtem az ablak felé, melyet kitártam, s a megszokott párkányomon helyezkedtem el, mint azon az estén Harolddal. Egyik lábamat hanyagul lelógattam a semmibe, míg másikat a biztos parkettán hagytam.
Kínomban felnyögtem, amikor rájöttem, hogy az öngyújtómat elkoboztál. Agresszív pillanatom hatására a cigit kettétörtem, s lehajítottam az udvarra.  
Magamba fordulva másztam át a barna színben pompázó ágra, onnan pedig a fa törzséhez, s ott telepedtem le, mint valami számkivetett, kinek már csak egy hatalmas koronájú fa maradt.
Míg jobb kezemmel megkapaszkodtam egy ágban, hogy még csak véletlenül se veszítsem el az egyensúlyomat, s zuhanjak le, addig hátamat a törzsnek vetettem, s szemeimet lehunytam. 
Élveztem a madarak dallamos csicsergését, s az engem körülölelő nyugalmat. Senki nem kiabált velem, senki nem zaklatott.  Egyszerűen csak jó volt lepihenni, s relaxálni. El akartam feledkezni a délután történéseiről, ebben a percben mindenre gondolni szerettem volna, csak anya szomorú tekintetére nem. Egy csalódott, és kétségbeesett szülő, aki nemrég jött rá, hogy eddig mennyire elhanyagolta fiait.

***

Amikor az óra fél kilencet ütött, szüleink lehívtak minket a nappaliba, azzal a megnevezéssel, miszerint fontos közölnivalójuk van. Sejtettem, hogy rossz fog következni, mondhatni megéreztem. Mihelyt beléptem a nappaliba minden szem rám szegeződött, majd vissza apuékra. Anyuval a kanapén ültek szorosan egymás mellett. A hangulat elég nyomott volt, az egész helységet szokatlan csöndesség lepte el.
- Üljetek le, vagy akármi – mutogatott idétlenül anyu. Olyan volt, mint egy zavarban lévő tini lány.
Louis váll rántva rogyott le a földre törökülésbe, majd nézett fel Niallre, ki követte bátyja példáját, végül mind a földön foglaltunk helyet libasorban.
- Említettem a délután folyamán, hogy megbeszélem apátokkal a büntetéseteket – emelte ránk anyu íriszének türkizét, majd mély sóhaj kíséretében folytatta. – Először is kezdeném azzal, hogy bocsánatot kérjek tőled, Liam. Nem tennélek ki soha, édesem, bánt, hogy… ennyire durván neked estem, habár megvolt az okom rá, hiszen Te is hibás vagy!
- Felejtsük el – legyintett Liam.
- Köszönöm, nos, srácok, sokat tanakodtam, mit kapjatok, végül arra jutottam, hogy nem szobafogságot, nem is internet, vagy zsebpénz megvonást kaptok, hanem egy olyan dolgot fogunk megvonni tőletek, mely talán a legtöbbet számít most. Tudjuk, hogy rengeteg munkátok volt benne, mi el is hisszük, ezért is sajnáljuk, de tanulnotok kell a hibáitokból. Ideje rájönnötök, hogy az élet nem piskóta.
- Pf. – horkantam fel ellenszenvesen. Ha belegondolná magát a helyzetembe leeshetett volna már neki, hogy ezer, sőt ezeregy éve tudom, hogy az élet „nem piskóta”.
Kicsit utánanézne a dolgoknak még jobban, akkor végképp megértené a helyzetem, jobban mondva helyzetünk. Liam csak jót akart nekem! Harry meg… Harryt annak ellenére, hogy a bátyám nem is ismerem igazán. Eddig csak a rossz oldalát mutatta, s pár napja megnyílt előttem, őszintén beszélgettük, ezt leszámítva, mintha idegenek lennénk.
- Neked meg mi bajod?
- Akkor most igazat fogok mondani, jó? Nem leszek kíméletes, de muszáj tudnotok. Eddigi életemet úgy éltem le, hogy naponta egy vödör víz borult a fejemre, amikor beléptem a szobámban, fogkrémet találtam a cipőmben, kigúnyoltak az iskolában, megmozdultam, és már én lettem a rossz. Kiközösítettek, és csak fájdalmat okoztak. Ti ennyire sosem érezhettétek egyedül magatokat, mint én, az utóbbi években. Nincsenek barátaim, a testvéreim gyűlölnek, és Titeket ez egy csöppet sem izgatott. Nektek csak a munkátok számított, mi egyáltalán nem, és akkor most jöttök a tipikus „jószülőakaroklenni” rengeteg év után. Annyira nem áll jól, sőt, szánalmas.
- Miattatok dolgozzuk ki a belünket! Vigyázz a szádra Zayn, mert esküszöm, olyan pofont kapsz, hogy Kanadáig repülsz – ordított velem apu, megfeledkezve önmagáról.
- Eggyel több seb, mit számít? – rántottam vállat, majd fejemet elfordítottam.
- Ne mondd nekem, hogy annyira rossz volt neked! – rivallt rám anyu is. – Hol utálnak téged a testvéreid, honnan veszed ezt a hülyeséget?
- Szörnyű, mennyire nem ismeritek a saját gyerekeitek – köszörülte meg a torkát Liam, majd száját elhúzva kezdte méregetni a földet.
- Nem vagyok hajlandó ezt hallgatni! A büntetés nem más, minthogy nem mehettek az x-factorba! Sajnálom srácok! – Anyu kijelentésére hőbörgés támadt, mindenki ellenkezett, s kiabált. Harry annyira kiborult, hogy fejét fogva rontott fel az emeletre. Niall is hasonlóan cselekedett, szitkozódva távozott. Én csak ültem a szőnyegen, s ráztam a buksimat. Nem jutottak el az agyamig anyu előbb kiejtett szavai. Ez nem igazság!

2013. július 28., vasárnap

23. Nem vagyunk „öri barik”!

Sziasztok! Köszönöm szépen a feliratkozókat, letaglózott a látvány. 103 wow, köszönöm! Drága Do! Remélem, hogy immáron megfelelő lesz a fejezet hosszúsága, habár azt mondtad, nem jó már, hátha benézel még:) Bocsi, hogy így nyilvánosság előtt, de máshogy nem tudom mondani. Amúgy három, és negyed oldal lett a mostani fejezet, az előzőek csak kettő, vagy 2,5. Nem nagy különbség, de mégis több.:)
Nos, új rész!
Jó olvasást!


ZAYN MALIK

- Mi a szar bajod van? – húzta össze a szemöldökét Liam, miközben hitetlenkedve hátrafordult. Barna szemei Harryt vizslatták, mintha valami űrlény lenne.
- Majd elmondom, csak taposs a gázba, Lou! – Harry szinte már ugrált az ülésen mellettem.  Tehetetlenül húzódtam az autó másik felébe, s az ajtón lévő fekete műanyag „karba” kapaszkodtam. Louis nem tétovázott, Harry izgatott szavaira visszadugta a kulcsot, s indított. Perceken belül, már Bradford városban keringtünk, mint a madarak a felhők között.
- Várjuk a magyarázatot – nézett a visszapillantó tükörben Louis Haroldra, majd bekanyarodott egy utcába, melynek elején tábla jelezte, hogy nincs vége. Miért jöttünk egy zsákutcába? 
Harry felsóhajtott, majd az ülésen hátradőlve fújta ki a tüdejében tartott levegőt, s újabb levegővétel közepette hadarni kezdett:
- Amikor hazaértem a suliból, anyu letámadott. Elújságolta a délutáni programot, ami nem más volt, mint családi sütögetés. Köztudott, hogy utálok sütni – húzta el a száját. – Ezután felmentem a szobámba, de utánam küldte Niallt, akin már egy kötény díszelgett. Azt hittem rosszul látok. Niall elmagyarázta, hogy anyu kedvéért ment csak bele, ebbe az idióta maskarába, mert nem akarta megbántani, és ideje lemennem nekem is. Innen pedig szerintem mindenki tudja, mi történt. 
- Mert, mi történt? – kérdezett vissza szem forgatva Liam, majd hátrafordult, s teljes figyelmét Harrynek szentelte.
Harold megvakarta a karját, majd zavartan a hajába túrt. Ennyire kínos lenne a mondandója? 
- Kénytelen voltam megjelenni a konyhában, de azt mondtam, hogy elmegyek pisilni, és hát kiszaladtam az ajtón, most meg itt vagyunk.
- Ritka nagy barom vagy – förmedt rá Louis játékosan. – Na, de, szerintem menjünk be!
- Hova? - tört ki belőlem a kérdés, melyet azóta meg szeretnék tudni, mióta leparkoltunk.
Louis sejtelmesen összenézett Harryvel, ugyanakkor Liam pillantása ugyanolyan semmitmondó maradt, mint percekkel ezelőtt. Vagy Ő sem tudja, hol vagyunk, vagy tudja, de nem érdekli különösebben. 
- Eladunk Téged az idegeneknek – kacsintott rám, majd kezét szájára szorítva megfordult, kiszállt az autóból, majd felrántotta az ajtót, mibe eddig kapaszkodtam. Majdnem kibukfenceztem az ülésről, emiatt a nyomorék miatt.  
- Normális vagy? - emeltem rá a tekintetem, majd szörnyülködve megráztam a fejemet. Értem én, hogy vicces kedvében van, de ez nem jó poén. Róluk el tudom képzelni, hogy tényleg eladnak valami idegennek. Ha így folytatják, három év múlva sem fognak teljesen a bizalmamba férkőzni. Rendben, megbocsájtottam nekik, de ahogy mondják, a seb begyógyul, de a heg megmarad. 
Teljesen sosem fogok átsiklani a múltam felett, az biztos, bármennyire is próbálok a jelenre koncentrálni. Velük lógok, de nem vagyunk „öri barik”, és soha nem is leszünk, ha nem változtatnak a stílusokon. Micsoda negatív pillanatok! – kacarászott vidáman a vállamon tapsikoló kisördög.
- Bocs – lökte oda Louis flegmán, majd fejét rázva indult el a járdán az utca belseje felé. Harry, és Liam már kikászálódtak a „gépsárkányból”, mire én is eljutottam odáig, hogy ki kéne mászni innen. 
Mihelyt becsaptam magam után az ajtót Liam lezárta a gépjárművet, s fejével abba az irányba bökött, merre két perccel ezelőtt Louis indult. Jó magam is láttam még távolodó alakját, mi megállt egy kapu előtt, s nemes egyszerűséggel belépett.
- Mit keresünk itt? – siettem Liam mellé, hisz Ő az egyetlen, aki nyugodtan felel kérdéseimre.
- Itt kapott Louis egy házat.
- Mert? – emelkedett meg a hangom legalább két oktávval. – Elköltözik, vagy mi a szösz?
- Jaj, hogy mondjam. Tudod, öcsi, ez komplikált, és hosszú.
- De én kíváncsi vagyok, úgyhogy figyelek.
Liam felnyögött, s egy évezrednek tűnő másodpercig az égre nézett, ahol felhők tömkelege versenyzett egymással. Dús barna hajába túrt, ahogy nemrég Harry is tette. Ez valami családi vonás? – fordult meg a fejemben, majd mosolyogva elkönyveltem magamban, hogy valószínűleg az.
- Louis lassan huszonkettő éves, saját lakást akart, anyáék tavaly megunták a hisztijét, és megígérték neki, hogyha úgy alakulnak a dolgok, kap egyet.
- Ez faszság – közöltem, majd vállat rántottam. 
- Vigyázz a szádra – rótt meg apai módon Liam. - Még egy ilyen megnyilvánulás, és kimosom szappannal.
- Ujaj, most nagyon félek – nevettem fel, majd Liamre sandítottam, ki elmélyülve az eget kémlelte. 
Akkor is tartom magam a véleményemhez, ami nem más, minthogy Louis egy szerencsétlen. Miért akar elköltözni? Talán rosszul érzi magát otthon? Akkor már ketten vagyunk. Ennyi erővel, mióta elkezdtem suliba járni, már nem otthon kéne laknom. Utálok itt élni, legszívesebben a várost is elhagynám. 
Nagy álmok, tudom, de álmodozni még szabad, és úgy vélem, ha valaki biztos abban, amit akar, és magabiztosan hisz az elveiben, akkor el is éri azokat.
Szórakozottan léptem be a kapun, amit Louis nagy okosan tárva nyitva hagyott, bár biztos nekünk, hisz tudta, hogy jövünk.
Harry lábával belökte maga mögött az ocsmány zöld színű vaskaput, majd sietősen berobogott a házba.
- Ha széttörik, kifizeted – szűrődött ki Louis hangja. Liammel egyszerre kacagtunk fel bátyánk szavain. 
- De most tényleg, miért is költözik ide?
- Csak akkor költözik ide, ha nem érünk el semmit az x-factorban.
- Akkor még nem az övé a ház?
- De!
- Ezt most nem értem – kaptam kezeimet a fejemhez, s tenyereimet az arcomra simítottam. Nem lehetek ennyire hülye. De mégis, akkor hogy is van? Louis elköltözik otthonról, mert nem érzi jól magát. Vagy mi van, ha én zavarom? Á, akkor már rég menekült volna, és nem védett volna be Matthewnál.
Szóval Louis idejön, Bradford egyik zsákutcájába lakni, ha nem sikerül az x-factor, és ha sikerül mi lesz? Eladja a házat? Egyáltalán, már megvették a házat? Kérdések, kérdések…
- Jaj Istenem! – kiáltott fel Liam reménytelenül. – Semmi! Majd mindent megtudsz a maga idejében. 
- De én tudni akarom – fontam össze kezeimet a mellkasomon, s orromat felhúztam, mint valami durcás kisfiú. 
- Vicces vagy így – röhögött a képembe. – Na, gyere már ovis, kuksizzuk meg belülről is – lökte meg a vállamat, hogy menjek előre.
Karomat magam mellé eresztve tártam ki a bejáratot, s léptem be a házba. Enyhe eperillat terjengett, a bézs színű falak között. Az előszobában egy üres fogas búslakodott, mely alatt egy cipőtartó díszelgett. Beljebb lépve megismerkedhettem a nappalival, hol egy csúnya, aligha vörös színű kanapé álldogált egymagában, egy rettentően régi tévével. 
Az ülőgarnitúra két oldalán egy-egy hasonló huzatú fotel helyezkedett.
 A nappaliból nyílt a konyha, ahova nem szándékoztam betérni, ugyanis Harold, és Louis is ott tartózkodott. Ezért következő utam egy lépcsőn felfelé vezetett, s egy folyosón lyukadtam ki. Több ajtó is fellelhető volt, a tágas helységben.
Elindultam előre, s minden szobába bekukkantottam, hátha találok valami érdekeset, mint például felfedezem Narniát egyik szekrényben, vagy egy vécében megtalálom a Titkok Kamráját. Sajnálatos módon egyik sem jött be, úgyhogy csalódottan baktattam le a huszonegy lépcsőfokon – igen, felfelé megszámoltam.
- Baj van? – szólított meg ma először Harry, mire felé kaptam a tekintetemet, s nemet intve megráztam a fejemet. – Akkor mi bánt?
- Semmi, mondom. 
- Már tudom, mi van! – csapta össze tenyereit Harry. – Nem találtad meg a háromfejű kutyát a vasajtó mögött.
- Nem nézel Te túl sok Harry Pottert? – csapott a vállára erőteljesen Louis.
- Nem. Kikérem magamnak, hogy az első részt, csak háromszor láttam. Meg a srác neve, valamiért szimpi. De ha gondoljátok, tarthatunk egy maratont! 
- Isten ments! – emeltem fel kezeimet védekezően. – Amúgy nem mehetnénk már haza?
- Nem tetszik a házam? – vigyorgott rám Louis.
- De, rettentően tetszik, csak…  – Elgondolkozva álltam két idősebb bátyám előtt, s próbáltam valami kézen fogható magyarázattal előrukkolni – Honvágyam van! – Szaladt ki a számon a lehető legnagyobb baromság, amit el tudok képzelni.
- Látom, valaki nagyon sütit szeretne sütni – dörzsölgette Harry gonoszul a tenyereit. Bevallom, kicsit megijedtem tőle, annyira ijesztő fejet vágott. - Hívjam anyut? – paskolta meg a zsebét.
- Uh, azt hiszem, kihagytam egy szobát az emeleten! – sipítottam rémülten. Süt a hóhér! Egy csinos kis hátraarccal indultam meg ismételten a lépcső felé.

***

- Merre jártatok, csillagaim? – csendült fel anyu boldog hangja, amikor besereglettünk a konyhába, ahonnan finom süteményillat áradt. 
- Niall! – rikkantotta Harry – Jól áll a kötény még mindig.
Anyu értetlenül meredt Haroldra, majd Niallre, végül a sütőhöz ment, hogy kiszedje – ha jól láttam – az utolsó adag süteményt. Míg anyu háttal állt Niall mutatott egy tipikus „meghalsz
 haver” jelet.
- Lou házánál voltunk – felelt Liam anyu kérdésére, majd lecsüccsent az asztalhoz Niallel szembe.
- És jól szórakoztatok?
- Nagyon – mormoltam az orrom alatt, mint egy sértődött kisgyerek.
- Bántottak? – pördült felém anyu olyan hirtelen, hogy majdnem eldobta a kezében tartott frissen sült muffint.
- Mi? Ja, dehogy, most nem – rántottam vállat.
- Mégis mit jelentsen az, hogy most nem? – A szobában megfagyott a levegő, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Körbepillantottam az elnyúlt arcokon, s nagyot sóhajtva mondtam ki a hazugságot.
- Nem. Sosem bántottak.
- Egészen biztos ez, drágám?
- Persze anyu. Miért bántanának?
- Hallottam egy, s mást, – köszörülte meg a torkát.  – Te is Harry ugye?
- Mi? Én? Most arra célzol, hogy én löktem ki az ablakon?
- Tessék? Kilökött az ablakon? -  Anyu szinte már kiabálva fordult újra felém. A sütiket letett a pultra, majd tekintetét köztem, s Harry között kapkodva nagy levegőket vett. Esküszöm, egyszer lelövöm Haroldot!

Még így utóiratként szeretném ezt: PERFECT Új blogom hivatalosan is megnyitotta kapuit! 

2013. július 26., péntek

22. Atya világ!

Sziasztok! Végre meghoztam az új részt! :) Eléggé megkínlódtam vele. Hiába kérdezitek, hogy hány rész van még hátra, fogalmam sincs, oké?:) Sajnálom, de még át kell gondolnom mindent és megírnom, utána tudok csak információval szolgálni. Köszönöm Dórinak, hogy segített képeket keresni! :)
Nem is lököm tovább a sódert, jöjjön a friss fejezet!
Jó olvasást!

HAROLD MALIK

  Zayn még igencsak gyermeki nevetése hangzott fel, mely egy percen belül változott rémült sikollyá. A meglehetősen szokatlan hangra öcsém felé kaptam a fejemet, de legnagyobb meglepetésemre, hűlt helyét találtam a párkányon. A számhoz kapva rohantam az ablakhoz, hogy megtudakoljam mi történt. Ú, mekkora seggfej vagyok, vajon mi történt? Hát Zayn kibukfencezett az ablakon!
Kezeimet a fapárkányra támasztottam, s úgy hajoltam ki, hogy megszemléljem, mi van Zaynnel. Szívem kétszer gyorsabban dübörgött a mellkasomban, szörnyű aggodalom futott végig testemben.
- Zayn – szólítottam.
- Meg vagyok! – jött a hang valahonnan a vártnál fentebbről. – Basszus, azt hittem meghalok.
- Hol a faszomba vagy? – ordítottam vele utolsó kétségbeesésemben. 
- Itt – Ekkor egy faág megreccsent, majd pár zöld levél a földre hullott, s Zayn alakja tűnt fel a fejem melletti ágon. – Arrébb mennél, hogy vissza tudjak mászni?
Hátráltam két lépést, és figyeltem öcsém miként ügyeskedi magát a szobába. Hála a jó Istennek! Azt hittem nyakát töri. Mihelyt belépett az ablakot bezárta, s felém fordult.
 Azonnal előtte teremtem, s karjaimba zártam, úgy szorítottam, mint még soha senkit. Tényleg abban voltam, hogy el kell temetnem.
- Zayn mi a frá… - vágódott ki az ajtó, s hangzott fel anyu álmos, s eléggé paprikásan hangja. – Ó. Harry drágám, mit csináltok?
Elengedtem Zayn, s egy száznyolcvan fokos fordulat közepette anyára néztem. Haja kócosan pihent fején, enyhén beesett arca meglepettséget tükrözött, keze a kilincset szorongatta.
- Csak beszélgettünk – felelt hamiskás hangon Zayn.- De Harry már menni készült – nyomta tenyereit a hátamhoz, s kezdett tolni az ajtó felé. 
- Legközelebb halkabban drágáim! – dorgált anyu, majd sarkon fordult, s valószínűleg visszafeküdt aludni. 
- Biztos jól vagy? – futtattam végig még párszor a tekintetemet öcsémen, mire csak egy kurta bólintást kaptam.
- Furcsa vagy – jelentette ki, mintha éppen a vasárnapi tévéműsorról társalognánk.
- Én? Ugyan miért?
- Amikor visszamásztam, komolyan azt hittem, hogy szívrohamot kapsz, vagy elájulsz – vigyorgott huncutul. – De legalább tudom, hogy mégiscsak számítok, egy kicsit… talán. 
Mély sóhajt hallattam, majd egy fejrázás kíséretében kitrappoltam kisöcsém kuckójából, át a sajátomba. Az esti izgalom is megvolt, kíváncsian várom az elkövetkezendő hetek történéseit.

ZAYN MALIK

  Valami meleg, és nagy dolgot észleltem magam mellett. Hunyorogva kinyitottam a szememet, hogy megbizonyosodjam róla; csak álmodom, hogy valaki itt fekszik a jobb oldalamon. Elgémberedett ujjaimmal tapogatózni kezdtem. Egyik pillanatról a másikra érintettem meg egy végtagot, mely hatására fáradt szemeim felpattantak, s egy hirtelen mozdulattal ugrottam ki az ágyból. 
Kidülledt pupillákkal meredtem az ágyamban fekvő Louisra, ki mind a harminckét fogát kivillantva vigyorgott rám.
- Ha szabad tudnom, mióta fekszel mellettem? – érdeklődtem nagyot nyelve.
- Egy jó negyed órája.
- És mit keresel itt?
- Jó az ágyad, kényelmes – válaszolt Louis egy kérdésre, melyet fel sem tettem. – Mellesleg anyu küldött, hogy keltselek fel. Tudod, suli, és jövünk Liam bébivel veled! – ment át a barátságos arckifejezése egy elkínzottá.
- Ó, értem – vakartam meg a tarkómat, majd sóhajtva rogytam vissza az ágyra. Érdekesnek ígérkezik a mai nap.
***
- Louis, megtennéd, hogy kicsit gyorsítasz? Így estére sem érünk oda – rótta meg bátyánkat Liam, mire Louis az anyósülésen idegeskedő Liamre pillantott, s beletaposott a fékbe, s a kocsiból kiszállva sétált át Liam oldalára, majd kitárta a gépjármű ajtaját.
- Ha nem tetszik a tempó, vezess Te! – tapsolt kettőt, mintha Liam egy rosszul nevelt kisóvodás lenne.
- Fú, Louis. Veled megáldott minket az Isten – forgatta csokoládébarna szemeit, miközben megkerültem az autót, s bevágódott a vezetőülésre. Alig várta meg, hogy Lou beüljön, már a gázra lépve száguldottunk a suli felé.
Amint megérkeztünk, az egész helyzet kezdett eléggé cikivé válni. Bátyáim fintorral az arcukon haladtak mellettem a folyóson, míg be nem értünk az osztályterembe.
Osztálytársaim árgus szemekkel kísérték figyelemmel a „bevonulásunkat”. Louis unottan szuggerálta a minket figyelő velem egykorú kölyköket, míg Liam érdeklődve pásztázta a termet, míg el nem értünk az utolsó padig, a helyemhez. Szokásosan ledobtam a táskámat, és lecsüccsentem a székre. Bátyáim értetlenül fejüket vakargatva álltak a pad mellett, mint a birkák a réten.
- Mi lenne, ha letennétek a seggeteket, és nem keltenétek még több feltűnés? – fordultam Liam felé, mire válaszul egy vállrántást kaptam, s leült a mellettem lévő székre.
- És én?
- Húzz ide egy széket, barom – Atya világ!  Szégyenkezve hajtottam homlokomat az asztalra, s próbáltam figyelmen kívül hagyni a minket bőszen figyelő embereket. Ilyenkor meg tudnám fojtani Liamet, és Lout. Hogy lehetnek ilyen bénák? Tudják, hogy itt ebben, a környezetben nem vagyok közkedvelt, mégis jelenetet rendeznek. Mondjuk, már mindegy, úgy is mindenki bámul, mintha a világ nyolcadik csodája lennénk.
- Hé, Malik! Ezek kik? – fordult hátra Matthew, így egyenesen a szemébe tudtam nézni. Azóta nem beszéltem vele egy szót sem, mióta keresztbetett nekem, s kiborultam miatta. Kerültem a társaságát, semmi szükségem nem volt egy gúnyos tekintetre, és ocsmány pofájának jelenlétére.
Összehúzott szemöldökkel méregettem, miközben Liamék felé pillantottam.
A kobakom megrázva adtam tudatára, nem szeretnék beszélni róla.
- Várjunk csak. Ezek… ezek... Ezek a bátyáid – kiáltotta el magát, s hahotázásba tört ki, mintha az év legjobb viccét mondta volna.
- És valami nem tetszik, kisfiú? – szólt közbe Louis magabiztos, erélyes hangnemben. Székét közelebb rántotta, mely csikorogva adta meg magát a műanyaggal borított padlón. – Akkor jártasd a szádat, miután, legalább a vállamig érsz. Az öcsémről pedig sürgősen pattanj le, mert ha megtudom, hogy szadizod, nem lesz jó világ – kacsintott, majd kezeit a mellkasán összefonva hátradőlt.
Matthew nagyokat pislogva, karját a válla mellé emelve fordult vissza a tábla felé. 
Louis elégedetten húzta féloldalas mosolyra a száját, elkönyvelte, most Ő nyert. 
     A nap hátralévő részében semmi izgalmas dolog sem történt, kivéve, hogy lefeleltettek fizikából, s a tanár jó szívvel, egy hatalmas kettessel ajándékozott meg az ellenőrzőmbe. Liam az egész feleletem alatt szörnyülködött, azonban számomra elég szórakoztató volt az eltorzult arca, miközben a generátorról, - vagy miről – makogtam a tanárnőnek.
   A többi órán a tanárok jól megnézték maguknak testvéreimet, s kérdezgették őket, hogy milyen egy gimnázium, hogy ment a beilleszkedés. Liam nyitottabb volt, mint Louis, ezt szűrtem le az egész beszélgetésből, ugyanis Louis csak bólogatott, vagy egy szavas válaszokat adott, míg Liam több mondatban fejtette ki az adott témában a tapasztalatait.
A délelőtt végére, teljesen kifárasztottak: Ebédszünetben Liam végig a fizika óráról papolt, hogy mennyire buta vagyok, hogy alapvető dolgokat nem tudok, és milyen szörnyű a tanár. Az utóbbiban teljesen egyetértettem vele, habár a fél magyarázatára oda sem figyeltem, jobban lekötött, az az ocsmány spagetti, amit ebédre kaptunk. 
   Hazafelé, a kocsiban Louék kitárgyalták a matektanáromat, és eldöntötték, hogy egy tipikus szemüveges, nagy orrú, és csúnya ember, aki rosszul tanít.
Louis leparkolt a házunk előtt, s a motort leállította. Gyengéd mozdulattal húzta ki a kocsi kulcsot, nehogy megsérüljön az imádott autó, de amint az ajtó felé nyúlt, Harry kirántotta a hátsó ajtót, engem arrébb söpörve a nem várt mozdulattal, s szinte üvöltve csapkodni kezdte Louis vállát:
- Gyerünk! Indíts már!

2013. július 21., vasárnap

21.Őszinte vallomás Harry módra, avagy ez a mi formánk

Sziasztok! Szerencsésen megérkeztem a nyaralásból, így hoztam is a friss fejezetet. Rengeteg megjegyzés jött össze eme 4 röpke nap alatt, aminek nagyon örültem! Köszönöm szépen, ahogy az olvasókat is! :) Holnap jön a Best Song Ever! Húú, ti is várjátok? :) Na mindegy, most viszont jó olvasást, és komiktól nem kímélni! :)

ZAYN MALIK

  Azonnal felültem, a rekedtes hang hallatára, erős fényű kislámpámat feloltottam, s várakozóan pillantottam felé.
- Hát, beszélhetünk – feleltem csöppet megilletődve.
- Akkor leülhetek? – bökött felém, majd kezét visszaejtette maga mellé.
Bólintottam, mire Harry becsukta az ajtót maga után, majd öles léptekkel átszelte a közöttünk lévő távolságot, s leült mellém.
Egyikőnk sem szólt semmit, beállt az úgy nevezett kínos csend. Csak ültünk ott, mindketten a saját agymenéseinkre mélyedve, míg Harold fel nem sóhajtott, s szólásra nyitotta a száját:
- Az a helyzet, hogy gondolkoztam azon, amit mondtál, és igazad volt. Egy megtestesült bunkó voltam. Én… – vett mély levegőt, majd hadarva folytatta – Szeretnék bocsánatot kérni. Persze nem várom el, hogy meg is bocsáss, mert nem érdemlem meg, de azért gondoltam, mégis illene elmondanom.
Próbáltam felfogni az előbb elhangzott szavakat, de valahogy nem jutott el agyamig az értelmük. Harry zölden csillogó szemeibe bámultam nagyokat pislogva, miközben azon voltam, hogy elraktározzam a hirtelen jött információt. Harry valóban bocsánatot kért, vagy csak a képzeletem játszik velem?
- Bocsánatkérés elfogadva – mosolyodtam el, hiszen nem mindennapi, amit a bátyám kihozott magából. El tudom képzelni, hányszor gyakorolta el magában a szöveget, amit előadott nekem. Minden esetre remélem, komolyan is gondolta. – Öhm, akkor ez most azt jelenti, hogy nem fogok több fogkrémet találni a cipőben, és nem fog a fejemre zúdulni egy liter víz, ha belépek a szobámba?
Harry bánatosan felnevetett, majd heves bólogatásba kezdett.
-  Soha többé! Viszont azt nem ígérhetem, hogy néhanapján nem foglak piszkálni, csak úgy, mint két normális testvér a másikat – kacsintott rám, s kicsit megbökte az oldalam, mintha ezer éve jóban lennénk. Játékossága rám is átragadt, s halkan felkuncogtam a nem kívánt mozdulatra, majd viszonoztam a „szurkapiszkát”.
Végül a kezdetleges játékunkból egy hatalmas „csata” kerekedett. Harry konkrétan maga alá gyűrt, én pedig vonaglottam, mint egy partra vetett hal, aki nem kap elég levegőt. Egész életemben csikis voltam, de legmerészebb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy pont Harry hozza ki belőlem ezt a szörnyen kellemetlen érzést.
Meglehetősen furcsa hangokkal jeleztem nem tetszésemet, s egy idő után már könnyeztem is a nevetéstől.
- Hagyd, abba kérlek – nyögtem, miközben egy gyors mozdulattal a hasamra fordultam, és legurultam az ágyról, ezzel kiszabadulva Harry mancsai közül.
- Na, következő menet? – húzogatta a szemöldökét, mire felpattantam, s az ablak felé kezdtem hátrálni. Végső esetben kimászom a fámra.
- Kösz, kihagyom! – ráztam a fejemet, tényleg nem akartam, hogy újra hozzámérjen.
Harry ezek után, csak elvigyorodott, majd intett egyet, s megindult az ajtó felé.
- Várj! – szóltam utána hirtelen felindulásból, ugyanis lett volna még pár kérdésem felé.
- Hm?
- Kérdezhetek még valamit? – meredtem a mélyzöld szempárba.
- Most? – nézett körbe, miközben a hajába túrt, s megigazgatta göndör tincseit.
- Ha már felriasztottál – fontam keresztbe kezeimet mellkasomon.
- Jó rendben – sóhajtott. – De akkor gyorsan, mielőtt még valaki meglátja, hogy itt vagyok. - Felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Azt hittem lezártuk már a témát, miszerint letagad.
- Jaj, nem úgy értettem – esett le neki a dolog. – Csak… á, mindegy. – legyintett, majd kényelembe helyezte magát az ágyamon. – Ez kényelmes – jegyezte meg, s rám pillantott. – Most mi van?
- Az, hogy az ágyamban fetrengsz – közönyös hangszínben válaszoltam neki. Az addig okés, hogy kibékültünk, de még annyira nem sikerült a bizalmamba férkőznie, hogy az ágyamban kuporoghasson, mint valami kukac.
- Előbb még nem kérdezni akartál valamit?
- De – dőltem az ablakpárkánynak, majd felsóhajtottam. – Az érdekelne még, hogy miért volt jó neked ez, hogy megutáltattál mindenkivel.
- Hát jó – nyögte ki fojtott hangon, talán csak magának, majd fejét felém kapta, egyenesen a szemembe nézett, s úgy kezdett beszélni. – Én féltékeny voltam rád.
- De, mégis miért? – Liamnek igaza volt! Pontosan ezt mondta Londonban, ugyanakkor választ nem kaptam a miértjére.
- Elmesélem, csak ne legyél ideges. Eléggé gyerekes az egész…
- Hallgatlak.
- Köztünk, ugyebár két, és fél év van. Amikor megszülettél, két éves voltam, én voltam anyuék szeme fénye, különlegesnek tartottak, ugyanis egyedül nekem volt a családban göndör hajam, és zöld szemem – nevetett fel elkínzottan. – Aztán jöttél te. Úgy éreztem, hogy elvetted a helyemet, mintha kitaszítottál volna a családomból. Bárki jött hozzánk, téged rendesen megnézett magának, milyen kis édes vagy, engem meg… Még csak hozzám sem szóltak. Téged okoltalak emiatt. Hiszen mi mást tehettem volna? Nyolc éves lehettem, mikor Te suliba jöttél.– mosolyodott el egy percre, majd újra a kezét kezdte pásztázni, mint ki visszarepült a múltba. – Talán hat éves lehettem, mikor elhatároztam, hogy bosszút állok rajtad. Ez sikerült is, téged szép lassan mindenki megutált, ahogy elterveztem, ugyanakkor rád nem gondoltam. Sosem képzeltem magamat a helyedbe, milyen rossz lehet neked. Az elmúlt napokban sokszor eszembe jutottak a szavaid, miszerint azzal vádolsz, hogy tönkretettem az életedet. Nem tagadom ahányszor keresztbetehettem neked, egy kárörvendő mosollyal a képemen tértem aznap éjszaka nyugovóra, de megbántam. Minden egyes tettemet megbántam, mert rájöttem, hogy rosszul cselekedtem. Méghozzá hatalmasat hibáztam. Te nem tehettél róla, hogy születésed után Téged részesítettek előnyben, Te csak elfogadtad a szüleink döntéseit. Kisgyerek voltál, és nem is értetted mi folyik körülötted, én pedig kigúnyoltalak, és megszégyenítettelek. Innen pedig, már ismered a sztorit.
Elképedve bámultam magam elé. Megdöbbentő, amit Harold az előbb elmondott, de becsülöm, hogy volt benne annyi, hogy őszintén kimondja. Késztetést éreztem, hogy elszaladjak innen, sőt, ki szerettem volt repülni a világból. Mennyire könnyű is lenne, ha csak simán elmenekülhetnék a problémáim elől.
Ennyire kicsiny – legalábbis számomra – dolog miatt gyűlölnek az emberek... Azonban Harry helyében hasonlóan cselekedtem volna. Egyet is értek vele, meg nem is, de akárhogyan szemlélem a helyzetet, magamnak kell igazat adnom, hiszen az Ő helyzete ezerszer szebb, mint az enyém.
Ő ismeri a barátság kifejezés jelentését.
- Megtennéd, hogy idedobod a cigimet?
Harry döbbenten vizslatott, de nem mozdult, így kénytelen voltam én odamenni a kért káros dologért. A dobozból kihúztam egy szálat, majd kirántottam az éjjeliszekrényemet, amiben az öngyújtóm rejtőzött.
Visszaérve az ablakhoz meggyújtottam a végét, s a számhoz emeltem, nagyot szippantva a belőle.
Ablakomat tágasra nyitottam, s elhelyezkedtem a párkányon. Tekintetemmel a holdat figyeltem, s a magasba nyúló fenyőfákat.
- Nem is mondasz semmit? – suttogta Harry. Ráérősen felé döntöttem a fejemet, majd vállat rántottam.
- Most mit mondjak erre? – horkantam fel ellenségesen, majd hitetlenkedve megráztam a kobakom.
Az éjszaka közepén beállít ide, kinyög egy egész színvonalas bocsánatkérést, majd egész jól elszórakozunk, és mindennek a végén végre elmondja a valódi okát, utálatomnak, és elvárja, hogy ne boruljak ki egy picikét sem? Ú, ez elég durva.
- Zayn, Te kérted, hogy meséljem el, amúgy nem mondtam volna, ha nem kéred. Látom, hogy szarul esik, és el is hiszem. De most minek hazudjak? Sajnálom, hogy egy fasz voltam, ennyi. Nem tudom visszacsinálni, bármennyire is szeretném – tört ki Harryből a drámai beszéd újra.
- Tudom.
- Akkor meg?
- Elvárod, hogy a nyakadba ugorjak, mert voltál olyan kegyes, és bocsánatot kértél?
- Dehogy várom! Örülök, hogy nem dobsz ki az ágyadból! – Önkéntelenül is felnevettem Harry akaratlanul is viccesre sikeredő mondatán. Konkrétan úgy hangzott, mintha egy volt szeretője lennék, és attól félne, hogy lepattintom. Szabad kezemmel a számhoz kaptam, de elvesztettem az egyensúlyomat, s abban a minutumban kibillentem az ablakon.

2013. július 17., szerda

20. Benne vagyok!

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn jelentkezem, de holnap elmegyek pár napra otthonról, így nem leszek net közelben pénteken, és szombaton, és talán csütörtökön se már, így ma hoztam a részt. Ennek persze Ti örültök, ellentétben velem, mert csak pénteken akartam hozni, de a sors nektek kedvez :)
Így hát, ha már így alakult, itt a friss! Olvasni, komizni, feliratkozni:)
Jó olvasást!


Van, amikor egy testvéri szív többet tud kihozni magából, mint amennyit valóban megérdemelnek.”
„A testvéri szeretet határtalan; ha megbántom, visszaölel.”
- Hé, Malik! Hallottam, a bátyám bedobta a törölközőt a testvéreid kis bandájában – vigyorgott rám Jake, az évfolyamtársam, és egyben Conor öccse ezek szerint. Jó tudni! – Csak négyen maradtak szegénykék, hogy bírják? Így is elmennek beégetni magukat? Igen? Alig várom a válogatót! Ja, és még valami Conor egy másik csapatban indul, egy sokkal jobban! – csapta össze a kezeit, s mielőtt visszaszólhattam volna neki hátat fordított nekem, és elsétált egy lány társaságában. Szóval, most Ő nagyon menőnek érzi magát, mert van egy sznob bátyja? Ujaj… 
Agyam leghátsó zugában, hangos szirénaként üvöltött fel a „beégetni”, utána a „testvériség” szó. Mély levegőt vettem, majd futva indultam hazafelé, mert minél előbb meg szerettem volna érkezni, és közölni velük, hogy benne vagyok. Bármiben benne vagyok, csak egyszer az életben, ne a mi családunk legyen a legutolsó, ne mi „égjünk” be.
Tudom, hamar jött a véleményváltozás, de ennek így kell lennie. Mégsem hagyom őket cserben, de cserébe elvárok egy kis szeretetet. Egy közös próbatétel lesz, melynek során talán jóra is fordulhatnak a dolgaink.
Mihelyt megérkeztem az előszobában ledobtam a táskámat, s berontottam a nappaliba.
Mekkora szerencse, hogy mind a tévé előtt punnyadnak!  Kezeimet térdemre támasztottam, és úgy fújtam ki a megerőltető hazajövetelt, végül, amikor a lélegzetem lecsillapodott, bátyáimra néztem. Mind felhúzott szemöldökkel méregetett, gondolom nem értették mi ütött belém.
- Segítek! Beszállok! Bármiben benne vagyok!
- Komolyan? – ugrottak fel egyszerre a kanapéról izgatottan, majd egy másodperc lefogása alatt zártak karjaikba.  Szemeimet lehunytam, úgy szorítottam őket én is magamhoz, élveztem, hogy én lehetek középen, s én okozhattam nekik örömöt.
- Szabad megtudnunk, hogy most mégis miért mentél benne? – mosolygott rám Liam, mikor elengedtek.
- Mert volt módom találkozni Conor öccsével, akinek nagyobb a képe, mint egy elefánt tömegének, és testhosszának az összege.
- Conornak van öccse? – képedt el Louis.
- Aha, az évfolyamtársam, és mondta, hogy Conor egy másik bandával fog indulni.
- Sunyi dög – csattant fel erélyesen Niall. – Egyszer kerüljön a szemem elé.
- Jó, remek. Zayn tudtam, hogy nem fogsz cserbenhagyni minket – tapsikolt Liam örömében, mint egy kisbaba, aki új cumit kapott.
- Mi lenne, ha tartanánk egy rendkívüli próbát? Én azért szeretnélek hallani, énekelni – lökött meg kicsit Louis.
- Ami azt illeti, én is szeretném magamat hallani – bólogattam egyetértően.

***

- Hát nekem ez nem megy! – sóhajtottam fel, majd szemöldökömet összehúztam, s kezeimet kereszteztem mellkasomon.
- Így úgy nézel ki, mint egy óvodás, aki nem kapott elég tejbegrízt – csapta magát Harry egy hasonló pózba. Igaz, tényleg elég furcsa egy póz, őt elnézve.
Felnevettem látványától, ugyanakkor Liam rosszállóan csóválta a fejét, de szája sarkán mégis egy apró mosoly bujkált.
- Koncentrálhatnánk a feladatra?
- De nem megy, az előbb Te is halhattad.
- Az egész csak gyakorlás kérdése, még van egy bő hetünk, addig tökéletes lesz.
- Én nem akarok beleszólni, de sokkal jobb, mint Conoré volt – vakarta meg tarkóját Louis.
- Komoly? – fordultam felé, mire Ő csak bólogatni kezdett.
- Örülök, hogy ez megtárgyaltuk, de folytassuk.
- Liam, olyan, vagy mint egy rossz diktátor – röhögött fel Niall saját poénján, de rögtön abba is hagyta, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
- Szabad – szólt ki Liam, ugyanis rajta kívül mindenki hátrált pár lépést. Mint egy horror filmben – jutott eszembe a gyerekes gondolat. – Jön a kaszás, és mindenkit legyilkol, és agyonlő.
Jól szórakoztam magamban, saját baromságomon, kívülről viszont furán festhettem. Mosolygok, mint egy elmebajos.
- Sziasztok skacok! – lépett be anyu. Anyu? Anyu mit keres itt?
- Nem láttátok Z…? – Nézett végig rajtunk, de a szeme megakadt rajtam. – Hát Te itt?
- Most ezen mi annyira meglepő? – emelgette Louis a szemöldökét, míg Harry átkarolta a vállamat, s száját összeszorítva bólogatni kezdett. Szokatlan volt közelségük, de nem éreztem hajlamot, hogy félrelökjem őket, sőt… jól esett a törődés.
- Jaj, semmi, csak nem tudtam merre vagytok – fújta ki a tüdejében tartott levegőt. -  Vagyis Zayn kicsikém azt hittem megint elkóboroltál valamerre. – Kicsikém!
- Mi az, hogy megint? – meresztettem rá nagy szemeket.
- Hát, volt már rá példa, ha jól emlékszem.
- Én nem is emlékszem ilyesmire – villantottam egy ezer wattos mosolyt, majd lesütöttem a szememet. Már hogy ne emlékeznék, ó, elég nehéz lenne elfelejteni azt az estét.
- De miért is kerestél minket? - tette fel a kulcskérdést Liam.
- A jövő hétre, és az utánra szabadságot vettem ki, már nagyon idejét éreztem, hogy egy kis időt töltsek el veletek. Az utóbbi években, annyira szétszakadtunk, itt az ideje újra közös időtöltésekbe fogni – mosolygott anyu barátságosan. Jézusom, mi tört rá, hogy hirtelen „tartsunkösszemintegycsalád” akcióba lendült?
- És ez miben fog megnyilvánulni? – érdeklődött Niall. Mint látom, őket sem pörgette fel különösebben ez a téma, nekik jó, ahogy eddig volt.
- Kezdhetitek azzal, hogy holnap elkíséritek az öcséteket iskolába. Beszéltem az igazgatóval, Liam, Louis szívesen várnak titeket egy kis órai látogatásra, mint régi diákokat.
- Mi van?! – kiáltott fel egyszerre mindkét bátyám. – Biztos, hogy nem.
- Messziről elkerülöm az iskolákat – rázta hevesen buksiját Louis.
- Nincs ellenkezés! – U, szívás.
Magamban jót nevettek a két eltorzult arcon, ahogy egymásra néztek, majd újra anyura. Fintorogva fordult Louis felém.
- Mondd csak, hány órád is lesz?
- Azt hiszem hat – feleltem váll rántva. Honnan tudjam? Engem sem hoz lázba a tény, hogy suliba kell járni.
- Magasságos – suttogta Liam maga elé meredve. – Biztos muszáj?
- Igen drágám. Az igazgató úr nagyon örült, amikor felajánlottam neki, hogy látogatást tesztek, mint véndiákok.
- Haha – kuncogott fel Harry, majd kezét szájára szorította, hogy visszafogja kitörni készülő hahotázását.
- Te is mehetsz édeském – kacsintott rá anya, mire Harold kezeit védekezőn maga elé emelte, s hátrált pár lépést.
- Sajnos nekem iskolába kell mennem! – rázta hevesen a fejét – Ugye Niall? Nekünk suli van.
- Ez egészen biztos. Szerintem ideje lefeküdnünk – kapta el Harry karját, s szinte futva menekültek az ajtón kívülre.
- Ennyire szörnyű lenne, az az intézmény? – pislogott nagyokat anya.
- Igen – feleltük kórusban.


***

Kezembe kaptam a takarómat, majd végigfeküdtem az ágyamon, s egy nagyot lengetve rajta terítettem magamra.
Jobb kezemmel az éjjeliszekrényemhez nyúltam, hogy lekapcsoljam a kislámpámat, fénye egy pillanat alatt szertefoszlott a gomb megnyomása után.
Mosolyogva fordult másik oldalamra, s helyezkedtem el kényelmesen az ágyon, szemeimet lehunytam, s vártam, hogy elnyomjon az álom.
Körülbelül öt percet feküdhettem csendben, ugyanis egy halk kopogás zavarta meg félálmom. Gondoltam, ha nem szólok ki, elmegy, s nem zaklat, azt hiszi alszom, de tévedtem, mivel az ajtó kitárult, s egy alak rajzolódott ki a sötétben.
- Beszélhetnénk?